1. rész

Egyeseknek nehéz visszatérni a régi dolgokhoz, azokhoz, amik annak idején megszokottak voltak. Észre sem vesszük, és már azt tartjuk normálisnak, ami egykor ismeretlen és új volt számunkra. Amiről azt gondoltuk, hogy soha az életben nem fogunk belebotlani, nemhogy a részesei legyünk. De az a kérdés, hogyha mégis megtörténik a lehetetlen, ha belecsöppenünk egy olyan dologba, minek hatására már nem az addigi önmagunk vagyunk, van-e még visszaút, van-e még esély, hogy minden megváltozzon?

3 napja érkeztem vissza a városba családommal… azaz édesapámmal, hiszen anyám nincs velünk. Igazság szerint azt sem tudom, hogy merre lehet, mit csinálhat. Egy dolgot tudok, hogy elhagyott minket, de ennek a valós okának ismerete nem áll rendelkezésemre. Persze lehet, hogy apám igazat mondott és egy új munkalehetőség volt, ami elszakította őt tőlünk, de én mégsem tartom ezt valószínűnek. Sőt, ami azt illeti, egyetlen magyarázat mellett sem vagyok hajlandó megállapodni. Nincs arra semmiféle kibúvó, ha valaki cserbenhagyja a számára fontos embereket.
Mindezek ellenére a Lawrence-ben töltött 3. napomon nem mérgesnek éreztem magam, sokkalta inkább csalódottnak. Nem volt velem, nem tudta tartani bennem a lelket az új iskola megkezdésekor. Furcsa, de annak ellenére, hogy biztos voltam benne, hogy lesznek régről ismerőseim mégis majdnem felemésztett az idegesség. Féltem az új környezettől és attól, hogy esetleg nem fogok tudni beilleszkedni.
A konyhaasztalon támaszkodtam kezemmel fejemet támasztva és a reggel folyamán már sokadszorra fordult meg a fejemben, hogy mi történne, ha visszamennék a szobámba aludni és eltolnám ezt az egész dolgot csak egyetlen nappal is, de ezt az ötletet mindenegyes alkalommal elvetettem, nagyrészt mert apunak is be kellett mennie. Igaz, neki elég lett volna valamikor a délután folyamán is, de így egyrészt engem is el tudott vinni, másrészt pedig maradt ideje kipakolni valamennyire az irodájában, illetve összeismerkedni a munkatársaival, hiszen ahogy nekem, neki is ez volt az első napja ebben az iskolában, de neki fociedzőként.
Már majdnem elaludtam ott a kezemen támaszkodva a nagy várakozás közben mikor apa rekedtes, de mégis vidám hangja csapta meg a fülemet.

- Mehetünk, kölyök? – lépett mellém majd az asztal közepén lévő kosárból kikapott egy zöldalmát, nagyot harapott belőle és már indult is az ajtóhoz, ahol még gyorsan leakasztotta irattáskáját a fogasról és vállára helyezte.
- Persze, jövök – tornáztam fel magam a székről az asztalban megkapaszkodva, aztán táskámat felkaptam és néhány dossziét a hónom alatt szorongatva követtem, az addigra már autójánál ácsorgó férfit. 

Beültünk és még indulás előtt bekapcsolta a rádiót, én pedig az ülés támlájának döntve fejemet, szemeimet lehunyva hallgattam a zenét, az utat pedig nem figyeltem, csak onnan tapasztaltam az érkezést, hogy megálltunk, majd a rádió is elhallgatott. Ahogy íriszeimet kinyitottam és kiszállás közben körbenéztem, az addig csak enyhe hasfájásom felerősödött. Nagyot nyeltem majd édesapámra pillantottam, aki mellém sétált majd az iskola felé biccentett, hogy menjünk.

- Izgulsz? – pillantott le rám a szeme sarkából.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem – feleltem egy kínos mosoly kíséretében.
- Nincs rá okod – szorította meg bátorítóan a vállam – Az igazgató úr mindent el fog magyarázni és biztos vagyok benne, hogy a többi gyerek is hamar befogad.
- Ha te mondod – fújtam ki élesen a levegőt és erősen megtolva kinyitottam a bejáratnál lévő nagy üvegajtót.

Ahogy beléptem a tekintetek nagy része felém szegeződött és legtöbben sugdolózni kezdtek, de én ezt próbáltam figyelmen kívül hagyni inkább követtem apát az igazgatói irodához. Ott megkaptam az órarendemet, szekrénykombinációmat, illetve azt, hogy, ha be szeretnék kerülni a röplabdacsapatba, akkor hol találhatom az edzőt. Ezen kívül még néhány papírt ki kellett tölteni és leadni a bizonyítványomat. Ezeknek köszönhetőn csak a második órára kellett bemennem, ami nem volt más, mint irodalom.

Vettem néhány nagy levegőt még mielőtt a terembe léptem volna, majd benyitottam. Kíváncsi tekintettel néztem körbe a diákokon, akik különböző dolgokkal voltak elfoglalva. Minden iskolai „klikk” fellelhető volt. Az egyik első padban egy szemüveges lány ült, akinek a haja fekete fonatként simult vállára, miközben nyelvére harapva szorgosan körmölt. Nagy munkájából egy, a fejének ütődő papírgalacsin zökkentette ki. Arra emeltem a fejem, amerről az előbb említett tárgy érkezett és egy csapat harsányan nevető fiút láttam. Ebből ketten, akik a pad tetején foglaltak helyet, lepacsiztak, egy másik az éppen üzenetet jelző telefonját kapta elő, a negyediknek pedig majd kiesett a szeme, ahogy a hátsó padban ülő szőkeséget bámulta. Ő éppen akkor fogta meg rózsaszínű szájfényét és barna, göndör hajú, aránylag sápadt barátnőjét utasította, hogy tartsa neki a kör alakú tükröt, ezzel a keze alá dolgozva. Volt mellettük egy harmadik lány is, de ő nem igazán illett a képbe, teljesen más kisugárzása volt, mint az előbbi kettőnek. Kezeit a padon pihentette, azokon pedig a fejét. Gyönyörű, kreol bőre volt és szőkésbarna haja. Arcából nem tudtam kiolvasni semmilyen érzelmet, hiszen szája kissé lefele görbült, de szemei ennek ellenére vidámságot sugároztak. Ekkor elsétált előttem egy srác, akinek ébenfekete haja egy kontyba volt kötve a feje tetején. Állán halványan látszott egy kis borosta, de nem volt vészes. Követtem a tekintetemmel, ahogy az ablak mellett lévő padsor utolsó előtti padjához sétált, majd kezeivel megragadta a szék támláját és egyik lábát átvetve rajta rá huppant, aztán a leghátul ülő srácnak kezdett beszélni. Az utóbbi az asztal lábánál finoman meglökve magát a falnak támasztotta hátát. Állkapcsa élesen kirajzolódott, szőkésbarna haja pedig rakoncátlanul hullott homlokára, persze csak mielőtt elsöpörte volna, ezzel jobban megmutatva kék szempárját, amik abban a pillanatban találkoztak az enyéimmel. Gyorsan elfordítottam a fejem és az egyik elöl lévő asztalra helyeztem a könyveim. Egyenesen magam elé meredtem és vártam a becsöngőt mikor egy, a vállamhoz érő kéz szakította meg gondolatmenetemet. Hitelen odakaptam a fejem és szembe találtam magam egy pár barna írisszel, pisze orral meg persze a gödröcskés mosollyal, amit bárhol felismernék.

- Jason – vontam azonnal szoros ölelésbe gyerekkori legjobb barátom.
- Mielőtt még kiszorítanád belőlem a lelket, el kell mondanom, hogy hiányoztál Lis – nevetett fel. Erre gyorsan elengedtem és mosolyogva fürkésztem az arcát - Milyen volt New York?
- Azt hittem már fel sem bukkansz – vallottam be egy halvány mosoly kíséretében – Csodás...de azért örülök, hogy újra itt lehetek.
- Jól teszed – kerülte meg a padot, majd elfoglalta a mellettem lévő helyet – Körbenéztél már?
- Hát, ha az igazgatóitól az eddig vezető út annak számít – vontam meg hanyagul a vállam.
- Az nem igazán – kezdett heves fejrázásba – én az udvarra gondoltam, a tetőre, tornaterem, ilyesmik.
- Majd valamikor azokra is kerítek sort – feleltem, miközben az ajtón belépő, őszes hajú, régi stílusú tanárnőt néztem, majd ahogy azt asztalához ért felálltam, mivel az előző iskolámban ez volt a szokás. Felvont szemöldökkel pillantott felém majd átfutott az arcán a felismerés és végigpillantott az osztályon.
- Gyerekek, ő Elisabeth Wright, most pedig leülhetsz – címezte az utolsót már csak nekem egy aligha kedves mosoly kíséretében.

Egész órán igyekeztem mindent a lehető legjobban megcsinálni, nem adva okot a tanárnak, hogy belém köthessen esetleg.
A nap többi részében is így tettem, mindent szóról-szóra lejegyzeteltem és az utolsó tanórám után kimerülten vánszorogtam át a focipálya melletti lelátóra, mivel meg kellett várnom a fociedzést apa miatt. Letettem magam mellé a táskámat és lábamat lóbálva néztem, ahogy a srácok már edzőruhába öltözve kocogtak ki az öltözőből. Néhányan palackos ásványvizet hoztak magukkal, amiket sorba az egyik pad lábához helyeztek. Egy-két ember elkezdett magának melegíteni, néhányan pedig kissé idegesen pillantgattak az iskola épülete felé. Elővettem telefonomat, hogy megnézzem mennyi az idő, és meglepetten tapasztaltam, hogy már negyed órája el kellett volna kezdődnie a gyakorlásnak. Összevontam a szemöldökömet, majd úgy döntöttem elmegyek megnézni, miért nincs még ott édesapám. Cuccaimat megragadva baktattam le a földre, de ahogy fordultam volna a bejárat felé egy mellkasnak ütköztem. Zavartan léptem egyet hátra és elmormoltam az orrom alatt egy „bocsi”-t. Ahogy felemeltem a tekintetem, rájöttem, hogy a szőkésbarna srác volt, akit a teremben is láttam. Egy ideig néztük egymást, de ezt megszakította a hátam mögül egy mély hang.

- Hunter, hol voltál eddig? – kiáltotta oda neki az egyik fiú.

Egy utolsót pillantottam, ezek szerint Hunterre, azután pedig gyorsan megkerültem és beviharzottam az épületbe, egyenesen apa irodájához. Láttam, hogy résnyire nyitva van az ajtó így odaléptem. Egy ideges hang csapta meg a fülemet.

- Nem, Loraine, őt nem rángathatjuk bele ebbe – szinte lefagytam, mikor meghallottam édesanyám nevét – ezzel az ő életét is veszélyeztetnénk.